A Nemzeti Filharmonikusok hangversenye

Közreműködik: Szűcs Máté – brácsa / Nemzeti Filharmonikus Zenekar

Vezényel: Rajna Martin

Kodály zenekari művei között talán a leggyakrabban játszott a 1933-ban keletkezett Galántai táncok. Eredetiségét és népszerűségét önéletrajzi meghatározottsága mellett elsősorban tematikus gazdagságának és pazar hangszerelésének köszönheti. Kodály gyermekkorának egy részét a felvidéki Galántán töltötte, ahol ekkoriban még élt a Mihók prímás nevéhez köthető előadói hagyomány, melynek dallamanyaga egy 1800-as bécsi kiadványban is fellelhető. Az apropót a mű megkomponálásához a Filharmónia Társaság Zenekarának nyolcvan éves jubileuma szolgáltatta. A mesterien formált darab egyidejűleg alkalmazza a verbunkos zenék jellegzetes lassú-gyors szerkezetét, dallamvilágát, pontozott és szinkópált ritmusait. A zenekari együttesből kiemelkedik a klarinét szerepe, mely a tárogatók jellegzetes hangzását idézi fel. A tökéletes dramaturgiával felépített partitúra valójában egy falusi életképet tár elénk, mely a melankóliától a játékosságon át a féktelen vigadozásig terjedő skálán járja be a hangulatok széles skáláját. A Galántai táncok előadása a zenekartól és a karmestertől egyaránt virtuozitást kíván, nem csoda, hogy bemutatása után röviddel már a legkiválóbb együttesek és dirigensek vitték sikerre szerte a világon.

A harmincas éveiben járó kitűnő fiatal zeneszerző Kecskés D. Balázs zeneakadémiai diplomáját Vajda János tanítványaként szerezte 2016-ban, majd az Erasmus program keretében a firenzei Cherubini Konzervatóriumban képezte magát. Brácsára írott versenyműve a Győri Filharmonikusok és az Eötvös Péter Kortárszenei Alapítvány megrendelésére készült 2022-23-ban.  A háromtételes versenymű középső „intermezzo”-ja rövid, lírai átvezetés a két nagyszabású szélső tétel között, amelyek mindegyike önálló címet visel. A nyitótétel – „szonáta-törmelék” felirattal – felkelti a hallgatóban a klasszikus-romantikus versenyművek emlékképeit, ám a szonátaforma csak töredékesen valósul meg. A zárótétel – „individuum-morzsák” címmel  – kollázs jellegű, melynek során az egyes tematikus felületek hirtelen vágásokkal követik egymást. A Brácsaversenyben kifejezetten a szólóhangszeré a főszerep, lehetőséget adva a szólistának, hogy sokoldalúan mutassa be hangszerének karakterformáló képességeit.

Az 1889-es év különösen boldog és termékeny volt Antonín Dvořák – egyébként tragédiáktól sem mentes – életében. A nyári hónapokban vidéki házában, Vyoskában nyolcadik szimfóniájához kezdett ötleteket lejegyezni. A munkával olyan jól haladt, hogy az új mű vázlatai szeptember végére elkészültek, a kész partitúrát pedig novemberben, Prágában le is zárhatta. Az ősbemutatóra 1890 áprilisában került sor a szerző vezényletével a Cseh Tudományos, Irodalmi és Művészeti Akadémiába való beiktatásának részeként. A szimfónia első tétele szinte árad a megragadó tematikus ötletektől. Témái változatos karakterűek és cseh zsánerekben gazdagok. Második tétele vonzó hangulatkép, melynek dallama bőséges variációs lehetőségeket kínál a zeneszerzőnek. A Scherzo tétel helyére Dvořák egy Allegretto grazioso keringőt ír, ahol a középréz témája egy saját operájából származó idézet. A szimfónia fináléja ismét tematikus gazdagsággal kényezteti a hallgatót. Fényes trombitafanfárt követően a főtémát – az első tételhez hasonlóan –  a csellók mutatják be, melyet egy  kiadós variációsorozat követ. A fináléhoz közeledve a zene irama apránként felgyorsul, és a szláv táncok modorában örömteli ujjongással zárja le Dvořák remekművét.

– baljos –