DOHNÁNYI/3 - RACHMANINOV // BRAHMS // BALÁZS // HOLLERUNG

Mai esténken Guidon Mancusi, zenekarunk első vendégkarmestere vezényel, s a koncertet az ő egyik szerzeményével kezdjük. A Tonspiele című művet a „Vienna Clarinet Connection” nevű klarinét kvartett vezetőjének, Helmut Hödl felkérésére írta. Hödl egy 2015-ös bécsi koncertjükre kérte az új darabot, melyről így ír a szerző: „Olyan darabot írtam, melyben gondolatokat szerettem volna a zenébe ültetni. Egy fő motívum uralja az egész művet, különböző megjelenési formákban. Ugyanakkor a Tonspiele különböző témák és zenei gondolatok formájához, megjelenéséhez és fejlődéséhez dedikált vallomás is, mely végkifejletét a mű utolsó részében éri el. Igor Sztravinszkij mondta egyszer: "A jó zeneszerző mindig úgy tesz, mintha komoly lenne, ám valójában viccesnek kell lennie, hogy a komolyságot közvetíteni tudja a közönségnek."

A dúsgazdag földbirtokos fiaként született Rachmaninov élete első zongoraversenyét (fisz-moll) még a pétervári konzervatóriumban, alig 19 évesen írta és mutatta be. Tehetségéről sokat elmond, hogy utolsó konzervatóriumi vizsgáját azóta is példa nélküli eredménnyel zárta. A vizsgabizottság elnöke, Csajkovszkij - aki egyébként az ifjú Rachmaninov példaképe volt - négy plusz jellel körbevett ötösre értékelte. 1899-ben meghívták Londonba, ahol játszott és vezényelt, a sikeres út egy új megbízást hozott számára. Felkérték egy új zongoraverseny komponálására. Nehezen haladt a munkával, ezért Nyikolaj Dalh hipnotizőrhöz fordult, akinek segítségével elkészült a művel, és Dalhnak ajánlotta a II. zongoraversenyt, melyet ezen az estén a Kossuth-díjas fiatal zongoraművész, Balázs János szólaltat meg.

 „Az új szimfónia olyannyira melankolikus, hogy nem fogja tudni elviselni. A partitúrának gyászkerettel kell megjelennie” – írta Brahms kiadójának, Fritz Simrocknak nem sokkal a II. szimfónia 1877. december 30-i bemutatója előtt. A Richter János vezényletével tartott premieren azonban kiderült, hogy a zeneszerző csupán tréfált, s éppen kiadója könnyebbülhetett meg a leginkább, hogy a mű az életmű egészét tekintve is a zeneszerző egyik legderűsebb kompozíciójának mondható, és első hallásra is jelentős közönségsikert aratott. A Brahms által ironikusan emlegetett „melankolikus” hangvétel valójában csupán a második tételben érhető tetten, míg az első hangulatát sokkal inkább a „pasztorális” jelzővel ragadhatjuk meg – annál több joggal, mivel a szimfóniát Brahms köztudomásúan az évi nyári pihenője idején, Karintia csodálatos természeti szépségei között komponálta. A harmadik tétel egyfelől kissé darabos tréfaként is felfogható, hiszen a könnyűléptű oboatéma a későbbiekben szinte önmaga torzképévé alakul – másfelől viszont a régi kották között előszeretettel búvárkodó Brahms bizonyára jól ismerte a reneszánsz muzsika hasonló metrumváltásokra épülő úgynevezett „proporciós táncpárjait”, amelyek nyilvánvaló modellként szolgálhattak e tétel karaktervariációjához is. A finálé kezdetén alig hallható, szinte kísérteties vonóstéma szólal meg, de csakhamar kiderül, hogy ezúttal sem kell a melankólia visszatérésétől tartanunk: a visszafojtott energia rövidesen kirobban, és a tétel a Brahms-életmű talán legfelszabadultabb befejezése felé ragad bennünket.